A fenntartható közlekedés ellentétes ritmusa a vidéki fejlődésben

A vidéki élet természetes ritmusa lassabb, csendesebb és szorosabban kapcsolódik a környezethez. Ezzel szemben a fenntartható közlekedést célzó stratégiák gyakran olyan városi logikára épülnek, amely ellentétben áll ezzel a ritmussal – létrejön az ellentétes ritmus érzése. A város diktálja az ütemet: elektromos buszok, kerékpárutak sokasága, állandó innováció és gyors alkalmazkodás. Vidéken ezzel szemben még mindig gyakori az autós közlekedés kényszere, nem luxusból, hanem szükségből.

Az ellentétes ritmus tehát abban rejlik, hogy a közlekedési megoldások nem veszik figyelembe a vidéki térségek sajátos életformáját. A fenntarthatóság dicséretes cél, de ha nem társul hozzá helyi szinten releváns megvalósítás, akkor a fejlődés inkább távolít, mintsem közelít. Egy kisfaluban, ahol naponta háromszor jár a busz, nem opció az ingázás tömegközlekedéssel. Ott a saját autó még mindig szabadságot és lehetőséget jelent, akár a megélhetés, akár a tanulás szempontjából.

Vidéken tehát nem elég egyszerűen átemelni a városi modelleket. A fenntartható közlekedési rendszerek bevezetéséhez először meg kell értenünk a helyi közösségek valódi szükségleteit és azok társadalmi-gazdasági összefüggéseit. Egy jól megtervezett, közösségi alapon szervezett elektromos autó-, vagy kerékpármegosztó rendszer például már részben orvosolhatja ezt az ellentétes ritmust, ha kellő rugalmasságot biztosít a felhasználók számára.

A fenntarthatóság nem lehet egyoldalú kényszer, amelyet felülről erőltetnek rá a vidéki térségek közösségeire. A ritmusnak közösnek kell lennie. Meg kell teremteni azt az egyensúlyt, ahol a környezettudatosság együtt lélegzik a mindennapi élet gyakorlati elvárásaival. Csak így törhetjük meg az ellentétes ritmust, és alakíthatunk ki valóban működő, fenntartható közlekedési rendszert vidéken is. Az emberek nemcsak sodródni szeretnének a változással, hanem részesei lenni – és ez a közös ritmus lehet az első lépés ebbe az irányba.