A vidéki tájak lassú, csendes hullámai közé csöppenve mégis érzünk valamit, ami mozgásban tartja ezt a látszólag változatlan világot – egyfajta áthágó ritmus lüktet bennük. Ez a ritmus nem csak a földek évszakos váltakozásából fakad, hanem abból a belső ösztönből is, amely a falvakat, kisvárosokat arra sarkallja, hogy együtt vegyenek részt a jövő építésében, méghozzá fenntartható módon.
A fenntartható közlekedés a vidéki fejlesztés szívverése. Amikor arról beszélünk, hogyan élhetnek élhetőbb, praktikusabb mindennapokat a vidéken élők, akkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a hálózatot, amely összeköti őket. Közlekedés nélkül nincsen kapcsolat, nincsen gazdaság, de még közösség sem – ám a hagyományos rendszerek gyakran figyelmen kívül hagyják a természet ritmusát és a helyi igényeket.
Az áthágó ritmus itt új értelmet nyer: nem csupán mozgás, hanem paradigmaváltás. A megszokott járatok, a ritkuló buszok és a városi központokba irányuló kényszerű migráció helyett egy újfajta megközelítést keresünk. Egy olyat, ahol elektromos kisbuszok szövik újra a vidék szövetét, ahol kerékpárutak nem a turizmus látványosságai csupán, hanem a helyi közlekedés szerves részei.
A ritmus kulcsszó itt nagyon is érzékelhető – minden falunak, minden tájegységnek megvan a maga üteme. A fenntartható közlekedés lehetőséget ad arra, hogy ezek az ütemek ne csupán túléljenek, hanem együtt dobbanjanak a térségi fejlődéssel. A közlekedési rendszer összehangolása a helyi igényekkel – például rugalmas buszmenetrendekkel, közösségi autómegosztással – nem csupán gazdasági értelemben hatékony. Lelki békét, biztonságot is adhat azoknak, akiknek eddig minden nap logisztikai küzdelem volt.
A áthágó ritmus jelenti a régi és az új közötti hidat. A vidék nem zárvány, nem elmaradott tér, hanem lehetőség – ha meghalljuk a fejlődés belső dallamát. Olyan dallamot, amelyben a közlekedés nem zaj, hanem összekötő dallamfoszlány. Vidéken élni így nem eltávolodást jelent, hanem újfajta közeledést – a természethez, a közösséghez, és legfőképp: önmagunkhoz.